„ Azok, akik nem emlékeznek a múltra,
Arra ítéltetnek, hogy újra átéljék”
Jim Jones

„Kedves Naplóm! A nevem: Cordell Julie Rene, a szüleimmel érkeztem Jonestownba, és a húgommal Rita Dianeval, az Egyesült Államokbeli Indiana államnak Indianapolis nevű városából. Hosszú utat tettünk meg, a Népek Temploma nevű vallási felekezetnek három éve vagyok tagja, megismertem egy fiút. Anyagi költség miatt nem tudott velem jönni a családjával. Itt Guyanában már négy hónapja vagyunk, a többi tagot megismerhettem, már van barátnőm is, aminek nagyon örülök, itt mindenki egyenlő, mert vannak fekete bőrű tagok is, vannak szabályok, amit be kell tartani, hiszen a mi érdekeinket teszi elsőnek a tiszteletes. Így jól érezzük magunkat, a közösségben boldog vagyok, a barátnőmet Patríciának hívják, a húga az én húgomat választotta barátnőnek, Jonestownban azért vannak fegyveres őrök, mert ami életünket védik, mert az országban politikailag zűrzavar van, ahol vagyunk, az az erdős rengeteg közepén található, távol a kíváncsi szemektől. Itt nyugodtak lehetünk, az elkövetkező időkben remélem oldalak telnek meg. De annak örülök, hogy az a fiú is itt van, akinél pár napot tölthettem el a családjával, lehetőségként nyaralhattunk náluk.”

-----

Volt egy nap, amit elfelejteni nem lehet.

Ami történt, az valóban megtörténhetett.

Messze földön, egy novemberi napon.

A halál árnyéka szállt le Jonestown.

Egy vallási csoport volt, a Népek Temploma.

Békét és hitet adott a generációkba.

900 ártatlan vérnek kellett hullnia,

Emlékezzünk mindég a katasztrófára.

Jim Jones szavára hallgatniuk kellett.

Hol vannak azok, akik segítették őket?

Mondjunk imát a 900 ártatlannak,

A lelkűknek vigasztalást nyújtsanak.

Hitték, a generációk összetartozhatnak.

Boldog hazát távol álmodjanak.

Olyan is volt, higgyenek egy világban,

Jó lesz élni Jonestown városában.

Hittek abban is, sokáig maradhatnak,

Ez volt célja az Oroszlános pólónak

900 ártatlan vérnek kellett hullnia,

Emlékezzünk mindég a katasztrófára.

Jim Jones szavára hallgatniuk kellett.

Hol vannak azok, akik segítették őket?

Mondjunk imát a 900 ártatlannak,

A lelkűknek vigasztalást nyújtsanak.

40 éve történt, a világnak tudnia kell,

Tele volt a Népek temploma sok élettel.

November. 18, emlékezzünk az áldozatokra,

Ne feledjük! Volt egy Népek Temploma.

Emlékezzünk, ártatlanokért mondjunk imát.

Ezen túl értűk is gyújtsunk gyertyát.

900 ártatlan vérnek kellett hullnia,

Emlékezzünk mindég a katasztrófára.

Jim Jones szavára hallgatniuk kellett.

Hol vannak azok, akik segítették őket?

Mondjunk imát a 900 ártatlannak,

A lelkűknek vigasztalást nyújtsanak.

900 ártatlan vérnek kellett hullnia.

Emlékezzünk mindég a katasztrófára.

Sok éve már annak, nem vagytok

Amit tettetek, azt soha se bánjátok!

Mert hittetek egy személy erős szavába,

Most már élhettek, az Örökkévalóságba.

 --------------------------------------------------------------------------------------

Ősz van már, kezdik a lombok lehullajtani a leveleiket, egy szép napos délután az utcákban alig járnak automobilok, mert kevés embernek adatik meg, e találmány használata. Az utcák délután elhallgatnak, mindenki otthon van, azért is, mert így akarnak segíteni azon lakosoknak, akik ön szántúkból fogtak fegyvert.

Jones, James Waren 5/13/1931
Lynette Putman Johs 4/16/1902

A naptár 1941-et mutat, a környék utcáiban tudja mindenki, Európában háborús helyzet van.
A történet kis városban veszi kezdetét, az Egyesült Államokbeli, Randolph megyében, amelynek Indianának hívnak, a városban éli mindenki a maga életét, van köztük olyan is, aki megélte már a Nagy háborút, de sok év telt el, azóta.
 Kezdetét vehette a családalapítás, az eddigi megélt csatákat a túlélők, nem tudják elfelejteni, hiszen szívesen kitörölnék az emlékezetűkből.
E kis városban éli életét a Jones család, nem élnek jó módban, de a minden napi falat megvan, a családfő földműves, a Nagy Háborúban már részt vett, a neve: James Thurman Jones, az édesanya egy vegyes kereskedési üzletben kisegítő, otthon teszi a fontos házi teendőket, az édesanyát: Lynette Putman Jonesnek hívják, a szülőknek egy gyermekük van, aki a keresztségben a Jonest nevet kapta.
A kis fiúk már úgy felserdült, tízéves éretté lett, már felismeri mi a jó, és a rossz közötti különbség.

1941 Októbere van, szombati napon, a szülök dolgoznak, a kis Jones otthon tölti a szabad napot.

Még tízéves vagyok, a szüleim a házat rám bízták, úgy döntöttem, nem szeretnék most itthon lenni, a barátaimat meg szeretném látogatni, akiket az iskolából ismerem. Először is megreggelizem, az óra nyolcat mutat, azután kezembe veszem a kulcsot, és a környéket bejárhatom.

Készen állok arra, pár osztálytársamat meglátogathassam, olyan helyen lakunk, ahol távol vagyunk a fekete bőrű lakóktól, azt a környéket elkerüljük, még nem tudom, miért kell, évek múlva megtudom.
Kilépek a házból, az ajtót kulcsra zárom, a nyakamba helyezem, és indulok is Chuckékhoz, az egyik osztálytársam, így a testvérével is találkozhatok, aki lány.
A községünkben még nincsen olyan nagy készülődés, a háború miatt.
Mehetnék a hosszabb úton, de inkább a rövidet választom, pár perc elmúlt, amikor is, velem szembe jön három nagy, akik már elmúltak tizenhárom évesek, és akiktől tartok, azért is!

Azt gondolják, tudnak mindent, mert az egyiknek már van kapcsolata lánnyal, nem tudom, hogy igaz, vagy talán nagyot akarnak mondani.
Meg álnak előttem bizonyos távolságban hírtelen, még nem bántottak egyszer se.

-          Szia, Jones! Az iskolából ismerlek, talán valamelyik barátodhoz mész? – kérdezi az egyik, talán az lehet a vezér.

-          Igen, Chuck Wilmorekhoz, mert megbeszéltük, a lány testvérével hármasban, feltérképezzük a környéket. – válaszolom, kicsit megszeppenve.

-          Szóval Wilmorékhoz!

Azt követően a három nagy, közeledni kezd felém, amikor pár lépésre vagyunk, megállnak, majd int a kezével. A vezér kezd végig mérni, nem csak a tekintetével, hanem körbe sétál.

-          Ha jól tudom, Chuck lány testvére két évvel idősebb, mint te vagy! Gondoltad-e már azt, Phylissel megbarátkozol? Ugye így hívják? – kérdezi fennhangon, a szaván kezdek csodálkozni.

-          Mit akarsz ezzel mondani? Ahhoz, hogy barátja lehessek, meg kell ismerünk egymást, a szülei nem engednék meg úgy se. Hiszen tudod a szokást, a szerelmes párok kísérővel mennek, ha nem tudnád, még nem értük el azt a kort. – mondom, csodálkozva.

-          Ez igaz! De kilehet a szülőket játszani.

A két fiú elneveti magát.

-          Jim! Mért kell várni a felnőtté válásig, amikor most is tiéd lehet, csak titokba kell tartani. – mondja az egyik banda tag.

Igen banda, mert a községben a nagyobb fiúk, bandában szervezkednek, nem csak nálunk, hanem a szomszédos falvakban is. Mindenki tudja, de nem mernek ellene tenni, mert bármire képesek, akár verekedni is.
2.

 

 

Út közben a fiú szavain gondolkozom, azon veszem magam észre, már Wilmorék közelében vagyok, mert említette merre laknak. Beléptem volna a kapun, amikor nyílni kezd a ház ajtaja, Chuck édes anyukáját ismerem fel.

-          Szia Jim! Nyugodtan bejöhetsz, a gyerekek említették, talán kirándulást terveztek? – kérdezi érdeklődve.

-          Igen, Zimmermannéni, kirándulást.

Belépek a házba, így köszönhetek a családfőnek is.

-          Nyugodtan felmehetsz, az emeleti részbe, már várnak. – mondja a barátom anyukája.

Ahogy kell, gyalogolok fel a lépcsőn, oda is érek.

-          Sziasztok, végre itt lehetek veletek, így hármasban.– mondom boldogan.

-          Így a nővéremet is bemutatom, Phyllisnek hívják, három évvel idősebb nálad. – válaszolja, Chuck.

Bemutatkozhatok a lánynak is, mert most találkozok vele először, nem tudom megállni, ne nézem sokáig, mert szépnek találom, végig mérem, ahogy ő engem.

-          Mikor mennyünk piknikezni? – kérdezem érdeklődő tekintettel.

-          Menjünk délután, addig édesanyánk elkészíti az útra valót, nem messze van egy kis domb, ott leteríthetünk, akár beszélgethetünk is. Ha Phyllis megengedi, akár meg is ismerkedhetünk. – mondom érdeklődve.

-          Jó ötletnek tartom! Nem tudom, a nővérem mit gondol erről, mert vannak hasonló korú lányok, már ismerkednek, de még nem akarom erőltetni. – mondja Chuck.

-          A környezetünkben van pár olyan lány, inkább aludnék rá egy estét, az iskolába elmondom a válaszomat. – válaszolja, a kérdésemre Phyllis.

Tudom, még tízéves vagyok, pár évet várnom kell, lánnyal ismerkedhessek meg, el is kezdünk beszélgetni, néha szemezgetek Phyllissel, úgy teszem, ne vegye azért észre. Elérkezik az idő, lemehessünk a konyhához, ahol már el van készítve a kosár, arra is gondolok, titokban valahogy beszélnem kellene vele.
Hiába október van, még jó az idő, így még lehetünk kint a szabadba.

Addison, Stephen Michael 5/4/1944 Webster Grove, Missouri

Albudy, Ida Marie 8/26/1906 Waverly, Missouri

Szerdai nap van, édesapám a mezőgazdasági területen van, hiába még tízéves vagyok, érdekelnek a gépek, így vele is mehetek. Az iskolában éppen szüneti nap van, a földön a tengerit takarítják be, édesanya a kosárba tesz egy kis ételt, és vizet.

-          Gyermekem! Elérkezett az a nap is, amikor édes anyukáddal elmehetsz, és segíthetsz a betakarításban, nagy területen kell dolgozni, sokan lehetnek, de vigyázz a kosárra. – mondja édesanya boldog mosolyával.

-          Igen fiam, ahogy anyukád mondja! A munkában azért figyelek rá, tudják, van gyermekem, és ez a második ilyen alkalom. – válaszolja édesapa, boldog mosollyal.

-          Emlékszem rá édesapám! Ugye lesznek olyanok is, akik velem egykorú. – kérdezem édesapát.

-          Ugye a Pauletta család is ott lesz? A lányúk elkápráztató, beszélni szeretnék vele, ha vége lesz a betakarítási bálnak. – folytatom a kérdezést édesapától.

A szüleim csodálkozva néznek rám.

-          Igen gyermekem, ott lesz! Csodálkozom fiam rajtad, tízéves vagy, és már egy kislányon gondolkozol. – válaszolja apa csodálkozva, de észreveszek egy kis mosolyt is.

-          Nem tehetek róla! A múlt évben láttam, felkérem táncolni, lehet a barátnői is ott lesznek. – válaszolom örömmel.

-          Jól mondod fiam! Ahogy emlékszem, kedves, bájos teremtés, a szülei is jómódúak, egy év alatt sok minden történt, mert van egy hódolója, akit kiválasztottak számára. – mondja édesapa, de mást is érzek a hangjában.

-          Mondja édesapám! Talán vőlegényt választottak ki Agnesnek? Ha jól emlékszem így hívják. – válaszolom meglepődve, mert erről nem tudtam semmit.

Azt követően a szüleim kezdik elmondani, hogyan működik ez a leánykérés egyes nemesi családoknál, kellene olyan megoldást találni, hogy a bálon találkozzak vele.

4.

Apával indulunk a gazdasági területre, ami nagy területen fekszik, hátha ott lesz a kis Agnes is.
A kis birtokunk a község külterületén van, át kell gyalogolni a város azon részén, ahol a fekete bőrűek laknak.

-          Alig várom, találkozhassak vele! Már tudom, hogyan működik a házasság azon családoknál, amelynek tagja Agnes is. – mondom szomorúan.

-          Igen, kisfiam! Ha meg engedi a lány, barátkozzál vele, addig, amíg meg nem házasodik, de legyél vele óvatos, mert bizonyos dolgot tilos megtennie, az esküvője előtt. – válaszolja édesapa.

Azt követően másról kezdünk beszélgetni, addig, amíg el nem érünk a város bizonyos részét.

-          Fiam, itt vigyázni kell! Bármi megtörténhet, tudod, hogy vita van közöttünk, és e lakosok között. Évek óta ez megy, de remélem nem lesz háború. – mondja.

Amit apa mond, elgondolkoztat, miért kell tüllűk félni? Végül megérkezünk, nem volt probléma, lehet azért is, mert ismernek minket.
A Pauletta családot megpillantom, így meg könnyebbülök, mert láthatom őt, Agnes hiába lány, segít édes apukájának, elcsodálkozom rajtuk, hiába jobban állnak, még is földet művelnek.

-          Fiam! Most itt hagylak téged, segíteni megyek a többieknek, oda mehetsz a többiekhez, de úgy játszatok, hogy lássunk titeket. – mondja apám, aminek örülök.

-          Apám-uram, értettem, és így lesz. – válaszolom.

Indul is, a szemeimmel azért figyelni kezdem a többieket, nem érdekelnek úgy, inkább egy bizonyos személy érdekel, éppen pár fiú veszi körbe, az is lehet, megbeszélnek valamit. A kíváncsiság mindig hajt, így közelükhöz lépek, hátha megtudok valamit. Indulok is a kosárral együtt, ne vehessenek észre.

 Egy méterre állok meg tőlük, lepedőt terítek le, mintha most kezdenék az evésbe, így hallgatózhatok is.

Négy fiú, szerintem teszik a jót, hogy válassza valamelyiket, de már említette, hogy neki a vőlegényt már kiválasztották.
A négy közül már mindenki felnőtt.
Öt perccel később.
 így összepakolok, és indulok a lovas szekerünkhöz, a véleményemet így magamba mondhatom.

-          Agnes, szép, kedves, az is lehet, az esti bálon a fiúk ott lesznek, még nem látta a kiválasztott fiút. Inkább a munkával törődök, este ki derül kit fog választani az esti bálba. – mondom sóhajtozva.

A kosarat így felteszem a lovas szekérre, a lóvunkhoz lépek, simogatni kezdem, beszélni hozzá, mert nincsenek a közelembe.

-          Tudod villám, van egy kedves lány, aki tetszik, minden fiú körül veszi, az is lehet, akarnak tőle valamit, de már egy másiknak oda ígérték. A szokás az, vigyáznia kell a női dolgára, mert azt a dolgot, csak a nászéjszakán veszítheti el, ha hamarabb megteszi, neki sokkal rosszabb lesz. – mondom szomorúan.

A ló nyerít egyet, mintha értené.

-          Körülrajongják, akkor hogyan fogok este beszélni vele, fontos lenne.

Hirtelen hallom édesapám hangját, így ott hagyom a lovat, megyek is a többiekhez.

Anderson, Samuel Moses 4/12/1911 Lauderdale, Mississippi

Anderson, Shantrell Akpon 11/7/1971 Los Angeles, California

Órákkal később.

Sikerült felszedni a kukoricát, és a szárait kévébe rakni bizonyos távolságonként. Így már megengedhessük magunknak, az esti vidámságot.
Kezdünk elköszönni a többiektől, akik szintén gazdálkodók, megpillantom a Pauletta lányt, egyedül ül a szekerüknél, így boldogan léphetek hozzá.

-          Szia Agnes! Örülök, hogy láthatlak, reggel beszélni szerettem volna veled, de négy fiú társaságában voltál. –mondom érdeklődve.

-          Szia Jim! Reggel láttalak, szerettem volna veled beszélni, de négy fiú akadályozott, a táncrendet beszéltük meg, rámenősnek érzem őket. Tudják azt, nekem nem úgy van, mint velük, bárkit választhatnak szerelmi társnak. Nekem ki választják, és azt kell elvennem, nem mondhatok nemet. – válaszolja egy kicsit, szomorúan.

A hangjában boldogtalanságot érzek, ő még csak tizenkét éves, nem választhat magának barátot, de sajnálom is, ezen szempontból.

6.

A napok telnek, titokban remélem, a bálon találkozhatok még ővele, még az esküvője előtt, amit a következő évben terveznek, végül bele egyezik, hogy a község külterületén találkozzunk, egy házikónál, ami raktárnak használnak.

Elérkezik a következő év tavasza 1942-be, a család barátai, és ismerőse, tudok mindent róluk, mikor hová mennek, így tudok időpontot mondani. Az iskolában a tanulásról folyik a beszélgetek Agnessel, így nem áruljuk el egymást, tudja mindenki, már van vőlegénye, amit a családfők beszéltek meg.
 
Márciusba lépünk, szünetet adnak minden diáknak, így segíteni tudok a szüleimek a gazdaságban, a földi munka igazából most kezdődik, az előkészületekkel.

Bailey, Mary Jane 9/6/1915 Arkansas

Baisy, James Samuel, Jr. 1/15/1965 Los Angeles, California

Az óra hatot mutat, amikor ébredezni kezdek, a szüleimet meg szeretném előzni, hogy én készithessem el a reggelit, és a minden napi kávét, a mosakodásba és az öltözködésben sietek, nem kell sokat várni, már a konyhában vagyok, de anyukámat észreveszem.

-          Édesanya! Nem sikerült elsőnek lennem a konyhába, reggelit készítsek, és a kávét lefőzni, édesapa ugye a szobájában van még? – kérdezem érdeklődve, kicsit szomorú is, mert nem sikerült anyukámat megelőzni.

-          Nem baj fiam, a következő sikerülni fog! Dicséretes tőled, az iskolai szünetben korábban is felkelsz, apukád nem sokára itt lesz, biztosan meg fog dicsérni. – válaszolja, mosollyal a szája szélén.

Azért örülök egy kicsit, mert apukámat megelőztem, nem baj, amit anyukám mondott, így a reggeli készítésben segíthetek, boldogságot ad, mert a gondolataim Agnesen jár, mert minél hamarabb beszélni szeretnék vele, és találkozni. A múlt évben sikerült a kettőnk találkozója, amit titokban kellett megtenni.

-          Fiam! Ha meg lesz a reggeli, eljössz velem az üzletbe segíteni? Így a vevőimet is megismerheted, akár ki is szolgálhatod. – mondja öröm arckifejezéssel.

-          Édesanya! Örülök nagyon, így megtudhatom, milyen munkát végzel az üzletben, annak örülnék, ha a kis Pauletta lánnyal találkozhatnék, tudom másé a szíve már. – válaszolom kicsit szomorúan.

Az étkezőben az asztal meg is van terítve, a jó illatra édesapám is a konyhába lép.

A reggeli előtt imádkozunk mindig, kérjük imába az istent, áldja meg a Jones családot, adhasson ránk jót is, máshol háború van, da olyan híreket is mondanak, az országunk belépett a háborúba.
A reggeli után indulhatok édesanyával az üzletbe, a házunktól csak pár utcára van, hamar megérkezünk, anyukám nyissa az ajtót.

-          Jim fiam! Megkérhetlek arra, amit-ládát elbírsz, azt leteszed az üzlet elé, én addig azokat, ami számodra nehéz, nem sokára jönnek a vevők. – mondja örömmel, látom, róla szereti csinálni, mert ekkor mindig boldognak látom.

-          Igen édesanyám! – válaszolom örömmel.

Kezdem is a kipakolni, azért anyukámat is figyelem, és az üzlet belső terét, mi minden található a kereskedésben, mert az. Nem sokára végzek, és abban a pillanatban érkezik az első vásárló.

-          Szervusz Jim! Talán szünet van az iskolában, hogy itt látlak? Jól teszed, ezt is meg kell tanulni. – mondja a vásárló.

Tovább teszem, amire megkért édesanya, a kiszolgálásban is, a dicséret jól esik, legalább ezt is megtanulom.

-          Jim Fiam! A vevőnek a raktárból hozzál ki egy kis szatyor krumplit, minden megtalálsz.

-          Jó van anyukám! – válaszolom boldogan.

Indulok is a raktár felé, ahogy mondta úgy is teszek, nem sokára vissza is lépek a vásárlóhoz, amit át is adok, anyukám leméri, amit át is ad a vásárlónak.

Baisy, Shirley Mae 1/14/1945 Camden, Arkansas

Baisy, Siburi Jamal 6/28/1969 Los Angeles, California

Éppen egy másik helyiségbe lép, mert a kereskedésben van jó pár belőle, nem sokára csodálkozásomra a Pauletta lány lép be, látom róla, hogy liheg erősen, mintha futott volna.

-          Szia Jim! Segítenél nekem, hogy elbújjak pár fiútól, mert követnek, elfutottam tüllűk, már mondtam nekik ők nem érdekelnek, már foglalt vagyok. – mondja lihegve.

-          Gyere velem a raktárba. – válaszolom.

A kezét megfogom, és a raktár felé vezetem.

-          Ha szólok, akkor biztonságosan előjöhetsz. – mondom boldogan.

Visszalépek az eladó térbe, mintha arrébb tennék valamilyen árut, amikor belép két fiú, csodálkoznak, amikor meg látnak.

Oldal: Részlet a regényből- I.
The memory of Jonestown's 1978 victims - © 2008 - 2025 - jonestown-memento.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat